Szvetlana Alekszijevics

Belorusz író, oknyomozó újságíró 1948-ban született Ukrajnában, de Fehéroroszországban nőtt fel. 2000-ben a Lukasenko-rezsim üldöztetése miatt Nyugat-Európába távozott, a következő évtizedben Párizsban, Göteborgban és Berlinben élt. 2012-ben tért vissza Minszkbe.

Szvetlana_Alekszijevics_2

Dokumentarista műveiben a 20. századi szovjet történelem olyan traumatikus eseményeit dolgozza fel, mint a második világháború, az afganisztáni háború, a Szovjetunió felbomlása vagy a csernobili atomkatasztrófa. Aprólékos kutatómunka, valamint túlélők és szemtanúk százaival folytatott beszélgetések alapján Az utópia hangjai címen írta meg ötkötetes regényciklusát, melynek az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent darabjai: Utolsó tanúk; Fiúk cinkkoporsóban; Csernobili ima; Elhordott múltjaink. A ciklus első darabja, A háború nem asszonyi dolog új fordításban és teljes terjedelmében a Helikon Kiadónál jelent meg Nők a tűzvonalban címmel.

A 2020-as könyvfesztiválig az életműsorozat új, egységes kiadásban kerül a könyvesboltokba.

 Szvetlana Alekszijevicset munkásságáért számos díjjal tüntették ki: többek között 1999-ben a Herder-díjat, 2013-ban pedig az egyik legrangosabb német civil kulturális elismerést, a német könyvszakma békedíját vehette át. 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”.

Több mint ötven nyelven és országban jelentek meg a kötetei, melyek alapján világszerte készültek filmek, színdarabok és rádiójátékok. Legutóbb Csernobili ima című dokumentumregénye nyert ismét aktualitást az HBO tavasszal debütált sikersorozata, a Csernobil kapcsán, melynek fontos forrásául szolgált. A kötet hónapok óta az eladási toplisták élén áll Magyarországon.

  http://alexievich.info/en

https://mkke.hu/hirek_esemenyek

 A szerző kötetei az Európa Könyvkiadónál

 Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk – Gyermekként a második világháborúban

 Európa Könyvkiadó, 2017

Fordította: M. Nagy Miklós

 

Utolso_tanuk

Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.

Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.

1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.

 h ttps://europakiado.hu/konyv/utolso-tanuk-gyermekkent-a-masodik-vilaghaboruban-5263/ 

Beleolvasó: http://www.europakiado.hu/Content/Media/Alekszijevics_Utolso.pdf

 

Sajtómegjelenések:

Népszava.hu (recenzió): https://nepszava.hu/3007731_a-megsemmisitett-gyermekkor-megrendito-regenye

 

Részletek:

„Így is maradt meg az emlékezetemben: a háború az, amikor nincs ott az apám.”

 

„Víz nincs, fűtés nincs, áram nincs. De a legszörnyűbb az éhség. Láttam egy embert, aki gombokat rágott. Kicsi és nagy gombokat. Az emberek eszüket vesztették az éhségtől...” [...] „A blokád után… Tudom, hogy az ember mindent meg tud enni. Még a földet is ették akkor. A piacokon árulták a szétbombázott, leégett Badajev-raktárak földjét, különösen értékes volt az olyan, amire napraforgóolaj ömlött, vagy amit égett lekvár itatott át. Ezek nagyon sokba kerültek. A mama csak a legolcsóbb földből tudott venni, amin heringes hordók álltak, az ilyennek csak sószaga volt, de só nem volt benne. Csak a heringszag.”

 

„Egy házban ott maradtunk éjszakára. Nem tudtam aludni… Láttam, ahogy éjfélkor az asszonyok kiengedték a hosszú copfjukat, és varázsoltak. Mindegyik kinyitotta az ablakot, magokat szórt a sötét éjszakába, és hallgatta a szelet: ha csendes a szél, életben van a jegyese, de ha fütyölni kezd, veri az ablakot, akkor ne várd, nem tér vissza. A szél meg csak fütyölt és fütyölt. Verte az ablakokat.”

 

Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

 Európa Könyvkiadó, 1991, 2017

Fordította: Enyedi György, M. Nagy Miklós

 

Fiuk_cinkkoporsoban

 „Mi nem egyszerűen csak rabok vagyunk, mi a rabság romantikusai vagyunk” – írta Alekszijevics, aki nemcsak kegyetlen őszinteséggel tárta fel, hogy mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között, hanem azt is kutatta a könyvében, hogy miért és hogyan lehetett olyan könnyen gyilkosokká tenni az egyszerű szovjet fiúkat. Hogy honnan ered a haza hősies védelmének és az eszme nevében elkövetett gyilkosságoknak az a kultusza, amely Afganisztánban olyan tragikusan ütközött össze egy néppel, amely valóban a hazáját védte.

Alekszijevics az Afganisztánt megjárt katonákkal és az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé – s aztán az interjúalanyok közül néhányan perbe fogták: megriadtak a saját szavaiktól, amikor nyomtatásban látták meg, amit mondtak? Vagy a környezetük előtt szégyellték magukat?

A könyv ennek a pernek az anyagát is tartalmazza, és számos véleményt róla – egyesek szemében az írónő áruló volt, aki a legszentebb érzéseket tiporta sárba, mások szerint az első bátrak egyike, aki az orosz történelem és mentalitás legkényesebb kérdéseire tapintott rá…

A belorusz írónő már világszerte ismert volt a nagy honvédő háborúról szóló két könyve nyomán (Nők a tűzvonalban, Az utolsó tanúk), amikor 1991-ben, a Szovjetunió széthullásának kaotikus napjaiban megjelent az újabb műve. A Fiúk cinkkoporsóban 1999-ben jelent meg először magyarul – azóta a Nobel-díjas írónő átdolgozta és kibővítette a művet, melynek új kiadása 2017-ben jelent meg.

  https://europakiado.hu/konyv/fiuk-cinkkoporsoban-5264/

 Beleolvasó:  https://europakiado.hu/content/2019/9/Product/alekszijevics_fiuk_cinkkoporsoban_beleolvaso-1.pdf

 Sajtómegjelenések:

24.hu (részlet): https://24.hu/kultura/2018/06/03/hazatert-afganisztanbol-s-az-anyja-lett-a-szeretoje/

Magyar Nemzet (recenzió): https://magyarnemzet.hu/archivum/konyveshaz/ertelmetlen-haboru-hosok-nelkul-3862363/

  

Részletek:

„Nekünk nem kell a szabadság. Nem tudjuk, mi az. Mit kezdjünk vele? A mi történelmünkben nincs egyetlen nemzedék sem, amely ne rendelkezne hadi tapasztalattal, a gyilkolás tapasztalatával, egyetlenegy sincs, amelyik csak egyszerű élettapasztalatra tett volna szert. Vagy harcoltunk, vagy a háborúra emlékeztünk, vagy a háborúra készültünk. Sosem éltünk másképp. Ráadásul mi közösségi emberek vagyunk. Képtelenek vagyunk külön élni... És saját magunkért, a saját bűneinkért felelni. Sosem éltünk így... Így aztán milyen vezeklésről és megtisztulásról beszélhetünk? Kórusban az ünnepnapokon énekelnek, és a katonák, ha masíroznak. Vezekelni viszont egyedül kell... A szenvedésben az ember nagy, nélküle viszont gyakran kicsi.”

 

„Időnként eltöprengek azon, mi lenne, ha kimaradtam volna ebből a háborúból? Boldog lennék. Sosem csalódtam volna magamban, és sosem tudtam volna meg magamról azt, amit jobb lett volna, ha nem tudok meg. Ahogy Zarathustra mondta: nemcsak te nézel bele a szakadékba, hanem a szakadék is belenéz a lelkedbe…”

 

„Hazautaztam a nagypapámékhoz: rajtuk kívül senkim sincs. A nagymamám sírt: a legkedvesebb unokám kéz nélkül maradt. A nagypapa rákiáltott: »Nem értesz te a párt politikájához!« Az ismerősök ezzel fogadnak:
– Bundát hoztál? Japán magnót hoztál? Semmit se hoztál… Tényleg Afganisztánban voltál?
Haza kellett volna hoznom a géppisztolyt!”

 

„A háborúnak nincs vége akkor, amikor elhallgatnak a fegyverek. Beköltözik az emberek lelkébe, ahol a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni. És ott másképp mérik az időt…”

 

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

 Európa Könyvkiadó, 2016

Fordította: Pálfalvi Lajos

 

Csernobili_ima

 

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla...
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek – aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el.
Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.

  https://europakiado.hu/konyv/csernobili-ima

 Beleolvasó: http://www.europakiado.hu/Content/Media/Alekszijevics_Csernobili_ima.pdf

 Sajtómegjelenések (a könyv és az HBO-sorozat):

Litera.hu (részlettel): https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-prozaja-szvetlana-alekszijevics-csernobili-ima.html

Könyves Blog (részlettel): https://konyves.blog.hu/2019/05/24/csernobili_ima_792

061.hu (részletek): https://nullahategy.hu/csernobil-a-meg-nem-ertett-katasztrofa-szvetlana-alekszijevics-csernobili-ima-cimu-konyvenek-14-megrendito-vallomasa/

 Részletek:

„Megérkeztek az első külföldi újságírók. Az első forgatócsoport… Műanyag kezeslábasban, gumiból készült combcsizmában, kesztyűben voltak, még a kamerát is különleges védőhuzatban tartották. Egy szovjet kislány kísérte őket, ő tolmácsolt nekik. Nyári ruhában és szandálban…”

 

„Azt akarom elmesélni, hogyan búcsúzott a nagymamám a házunktól. Megkérte édesapámat, hogy hozzon ki a kamrából egy zacskó kölest, és szétszórta a kertben »Isten madárkáinak«. Tojásokat vett a szitába, és szétszórta őket az udvarban »a macskánknak és a kutyánknak«. Vágott nekik szalonnát. Minden zacskóját kiürítette, hullottak belőle a magok: sárgarépa, tök, uborka, fekete hagymamag… Mindenféle virágok… Mindet szétszórta: »Hadd éljenek a földben.« Aztán meghajolt a ház előtt… A pajta előtt… Odament az összes almafához, és mindegyik előtt meghajolt…
A nagypapa pedig levette a sapkáját, amikor kimentünk…”

 

„Kimegy az ember a városból, és hihetetlen látvány tárul elé az út mellett: legel a tehén, fóliába csomagolva, mellette az öregasszony, szintén fóliába burkolva. Sírjunk vagy röhögjünk?”

 

„A gonosz mechanizmusa az apokalipszis idején is működni fog. Ezt megértettem. Az emberek ugyanúgy pletykálkodnak majd, benyalnak a főnökségnek, megmentik a tévéjüket és a perzsabundájukat. Az ember még a világvége előtt is ugyanolyan marad, amilyen most. Mindig ugyanolyan.”

 

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

 

Európa Könyvkiadó, 2015

Fordította: Iván Ildikó

 

Elhordott_multjaink

 

Milyen embert hozott létre a „szocialista” társadalom? Milyen, akár pozitív, akár negatív ösztönöket épített belénk a szabadság elementáris hiánya évtizedeken keresztül? Meg tudtunk, meg akartunk-e változni a bukása óta, vagy továbbra is makacsul magunkban hordozzuk az akkor kialakult reflexeinket? És milyen emberi tragédiák rejtőznek az egyszerű szókapcsolat, „a kommunizmus bukása” mögött?
Szvetlana Alekszijevics efféle kérdésekre keres választ könyvében, de nem száraz fejtegetésekben, hanem számtalan emberi sorson keresztül. Évtizedek óta gyűjti ezeket a történeteket, a közelmúlt fáradhatatlan krónikásaként, és az emberek megnyílnak neki, mert látják, hogy igazi empátiával találkoznak.

Ez a könyve immár az ötödik darabja Az utópia hangjai című ciklusának: ezekben a „polifonikus regény-vallomásokban” emberek százai mesélnek arról, mit tett velük a kegyetlen huszadik századi történelem, vagy épp az azóta eltelt két és fél évtized.

 

https://europakiado.hu/konyv/elhordott-multjaink-5265/

Beleolvasó: http://www.europakiado.hu/Content/Media/Alekszijevics_Elhordott.pdf

 

Sajtómegjelenések:

Könyves Blog (interjú): https://konyves.blog.hu/2015/10/08/szvetlana_alekszijevics

Litera.hu (részlet): https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/szvetlana-alekszijevics-elhordott-multjaink.html

Revizor Online (recenzió): https://revizoronline.com/hu/cikk/5967/szvetlana-alekszijevics-elhordott-multjaink/

 

Részletek:

„Az orosz embernek olyan a szabadság, mint majomnak a szemüveg. Nem tudja, mihez kezdjen vele”.

 

„Nehéz lett volna elképzelni, hogy anyám üldögél és kézimunkázik, vagy a házat díszítgeti porcelánvázákkal, faragott elefántokkal vagy ilyesmi… Ugyan már, az ilyesmi csak időpazarlás, kispolgári csökevény. A legfontosabb a szellem művelése… a könyvek… Egy kosztümöt húsz évig is lehet hordani, két nagykabát egy életen át kiszolgál, de Puskin kötetei vagy a Gorkij-összes nélkül nem élet az élet.”

„A szocializmus – egy alkimista terve. »Kihez kell fordulnom, ha be akarok lépni a kommunista pártba? – Pszichiáterhez.« Pedig ők… a mi szüleink… az én anyám is… azt szeretnék hallani, hogy nagy ívű, értékes életet éltek, és hittek valamiben, amiben érdemes volt hinni. De ehelyett mit hallanak? Jobbról-balról csak azt, hogy az élet egy nagy szar, és nekik nem volt semmijük azokon a borzalmas rakétákon és tankokon kívül. Készek lettek volna bármilyen ellenséget visszaverni. De minden háború nélkül összeomlott. Senki sem érti, hogy miért. Ezen el kéne gondolkodni… Gondolkodni meg nem tanították őket.”

 

A szerző kötete a Helikon Kiadónál

 Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

 Helikon Kiadó, 2016

Fordította: Földeák Iván

 

Nok_a_tuzvonalban

Irodalmi Nobel-díj 2015

„A háborúban a szerelem az egyetlen személyes esemény az ember életében. A többi mind közös – még a halál is."

 A csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből.

Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rózsaszín fátyolba borította a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért.

Szvetlana Alekszijevics (1948) Nobel-díjas belorusz író és oknyomozó újságíró. Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nőtt fel, 2000-ben a politikai üldöztetés elől disszidált Nyugat-Európába. Több mint tíz év után visszaköltözött Minszkbe. Interjúinak, dokumentarista elbeszéléseinek témája a második világháború és a Szovjetunió története, nagyításban a szláv lélek rejtelme. A nyolcvanas években írt műveit betiltották, a Birodalom összeomlása óta viszont írásai húsz országban láttak napvilágot. Polifón passióiért 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

  http://helikon.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/nok-a-tuzvonalban-2/

 

Beleolvasó   https://issuu.com/helikonkiado/docs/alekszijevicssz_nokatuzvonalban_beleolvaso

 

Sajtómegjelenések

168 óra (recenzió): https://168ora.hu/kultura/nok-a-tuzvonalban-       

Revizor Online (recenzió): https://revizoronline.com/hu/cikk/6382/szvetlana-alekszijevics-nok-a-tuzvonalban/

  

Részletek:

„Minden abból a rettenetes és titokzatos világból eredt. Családunkban az ukrán nagyapám, édesanyám apja a fronton esett el, valahol magyar földbe temették, belorusz nagymamám, apám anyja partizán volt, s tífuszban veszett oda, két fia a hadseregben szolgált és tűnt el nyomtalanul a háború első hónapjaiban, hármójuk közül csak egy tért vissza. Az apám. Tizenegy távoli rokonomat elevenen égették el a németek – volt, akit falusi házában, másokat a falu templomában. Minden családban volt ilyen. Mindegyikben.”

 ***

„Azt kérdi, milyenek voltunk mi, lányok? Csernova már terhes volt, cipelte az aknát, miközben benne dobogott jövendő gyermeke szíve. Nos, ítélje meg maga, miféle emberek voltunk. Nincs mit megítélni rajta, ilyenek voltunk, és kész. Arra neveltek, hogy a Haza és mi – egy és ugyanaz. Vagy egy másik barátnőm, aki a városban járkált a kislányával, a kabátkája alatt röplapok voltak, emelgette a karját, és panaszkodott: »Mama, melegem van. Mama, melegem van.« Az utcán mindenütt németek. Meg policájok. A németet még becsaphattad, a policájt már nehezen. Közülünk való, ismeri az életünket, azt, hogy mi jár a fejünkben. A gondolatainkat.

Még a gyerekek is… Felvettük őket a csapatunkba, de mégiscsak gyerekek. Hogyan mentsük meg az életüket? Úgy döntöttünk, a frontvonal mögé küldjük őket, erre az árvaházakból szöktek ki a frontra. A vasúton, az utakon szedték össze őket. Ismét megszöktek, ki a frontra.

A történelem még évszázadokon át próbálja majd megfejteni: mi volt ez? Miféle emberek voltak? Honnét jöttek? Képzelje, egy terhes nő aknával… Igen, gyermeket várt… Szerette, élni akart. S persze félt. Mégis ment… Nem Sztálinért, saját gyermekeiért. A jövendőjükért. Nem akart térden állva élni. Megadni magát az ellenségnek… Lehet, hogy vakok voltunk. Még azt sem tagadom, hogy sok mindenről nem tudtunk és sok mindent nem értettünk, de egyszerre voltunk vakok és tiszták. Két énünk volt, két életünk. Meg kell, hogy értse ezt…”

 Vera Szergejevna Romanovszkaja, partizán ápolónő

 

 

 

Sajtókommunikáció

 

Tegyi Timea

Mobil: 20 382 2657

E-mail: kommunikacio__kukac__mkke__pont__hu

 

27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése

www.mkke.hu